HATALMAS ÉS GÖNYÖRÛ A BORDEAUX-I DOG

     Több kinológiai szakíró sok más nagytestû, dog típusú kutya mellett a bordeaux-i dogot is a tibeti dog leszármazottjának tekinti. Szerintük ez az ôsi kutya Tibet fennsíkjairól került az Ókorban a Közel-keletre, onnan pedig a népvándorlások során jutott el Európába. Egy biztos, nagytestû kutyák mindig ott alakultak ki, ahol az ember állandó harcban állt a vadállatokkal vagy embertársaival, vagy éppen mindkettôvel. A bordeaux-i dog feladata kezdetben az ember illetve annak tulajdonát képezô állatok védelme volt, de használták vadászatra is, s de fennmaradását mégis egy véres látványosságnak, a medve- és farkas viadaloknak köszönhette.

     A bordeaux-i dog rokonsága az angol masztiffal kézenfekvô: a késô középkor vége óta rendszeres kutyacsere dívott a La Manche-csatornán keresztül Anglia és a kontinens között, 1572-ben I. Erzsébet királynô több angol masztiffot is küldött ajándékba IX. Károly francia királynak. A nagytestû, erôteljes kutyákat nemcsak az egyszerû emberek használták munkára, az arisztokrácia is kedvelte a tekintélyes megjelenésû ebeket. 1789-ben a francia forradalom kitörésekor sajnos sok szép példányt fôúri gazdájukkal együtt megöltek. Ha nincsenek az egészen az elsô világháborúig, elsôsorban Dél-Franciaországban nagy kedveltségnek örvendô állatviadalok, talán nem is maradt volna fenn ez a fajta. A kegyetlen ötletek terén kifogyhatatlan emberiség egyébként még szamarak ellen is harcba küldte kutyáit. Az amúgy jámbor csacsik patarúgásai igen veszélyesek voltak a küzdôtéren. Nagy hírnévre tett szert egy Mina nevû viadorkutya, ugyanis ez a szuka állítólag a különben kötelezô, fémbôl kovácsolt védônyakörv használata nélkül szállt ringbe, több medvét és bikát is megölve. A bordeaux-i dog történetében jelentôs szerepet játszó Pierre Mégnin így írt 1896-ban az Állattenyésztô c. lapban a fajtáról: „Megérdemelték nevüket, hiszen Bordeaux mészárosai hajdanában sokszor használták ôket. Olyan vadak voltak, hogy egy rendôrségi rendelet kötelezte a tulajdonosaikat, pórázon tartsák ôket, az ebek pofáját pedig szájkosárral lássák el.” Egy bizonyos dr. Frank 1906-ban a Marhapásztor c. lapban dicséri a fajtát: „A bordeaux-i dog sokkal többet megôrzött magában a kelták erôs jellemébôl, mint a masztiff. Valójában ô elôdeink híres-nevezetes kísérôebének származéka. Ereje szörnyûséges; a legizmosabb ember szükséges ahhoz, hogy féken tartsa. Az állkapcsa irtóztató. E fajta néhány szép példányával Spanyolország határán is találkozhatunk, bár számuk nagyon megritkult. Ama pireneusi tartományokban, ahol még mindig napirenden vannak a bika- és medveviadalok, manapság is szemtanúi lehetünk annak, ahogyan megmérkôznek ezekkel a fenevadakkal.”
     Valószínûleg a fajtával foglalkozó szakemberek az elsô párizsi kutyakiállításon, 1863-ban döntöttek véglegesen a bordeaux-i dog elnevezés mellett. A kiállításon nyolc dog vett részt, melyek szinte még nyolc különbözô típust képviseltek. Egy Magenta nevû kutya nyerte az elsô díjat, s egyidejûleg kitüntették Párizs városának különdíjával, egy 150 frankot érô aranyéremmel is. Magenta marmagassága 70 cm volt, színe pedig rôtes árnyalatú szürke.
     Ezt követôen közel két évtizedig, 1883-ig alig hallani valamit a fajtáról, majd ebben az évben megint szerepelt egy bordeaux-i dog a párizsi kiállításon, egy Bataille nevû kan, a Mina nevû legendás viadorkutya unokája. A fajtaazonos tenyésztés az 1890-es években kezdôdött, jelentôs szerepet játszott benne egy Rolland nevû kan, aki zömök testalkatú, csonkolt fülû kutya volt. Rolland-ról pontos adatok maradtak fenn: 72 cm magas volt, fejbôsége 62 cm, pofájának kerülete 41 cm, mellbôsége pedig 95 cm. Ebben az évtizedben több szakcikk is megjelent a fajtáról, mely nagy befolyással volt a tenyésztésre. Pierre Mégnin „Le Douge de Bordeaux” c. írását vette át Henry de Baylants kutyafajtákat bemutató könyvében, mely 1897-ben jelent meg. 1910-ben Kunstler bordeaux-i professzor írt kritikai tanulmányt a fajtáról. Hosszú évekig tartó vitasorozat után született meg 1911-ben az elsô hivatalos standard, melyet Mégnin és Kunstler dolgozott ki, ezt fogadta el az FCI 1913-ban. A ma is érvényben lévô fajtaleírást Raymound Triquet fogalmazta át 1971-ben, illetve vezetésével egy szakértôkbôl álló csoport 1993-ban is kisebb változtatásokat hajtott végre a standarden. Az FCI jelenleg is érvényben lévô standardjét 1995 áprilisában tették közzé.
     A bordeaux-i dog az FCI kettes csoportjába tartozik, erôteljes, izmos, de harmonikus megjelenésû kutya. A test hosszúsága éppen meghaladja a marmagasságot, 10:11 arányban. A mellkas mélysége több mint a marmagasság felét teszi ki. Ami a fej arányait illeti, a fang maximális hosszúsága a fej egyharmada, a minimális pedig annak egynegyede. Természete nyugodt, kiegyensúlyozott; hûséges, szeretô társa gazdájának, akit nagy bátorsággal védelmez, ha kell. A kanok kifejezetten dominánsak, de a túlzott agresszió náluk sem kívánatos.
     Érdekesség, hogy számtalan más fajtával ellentétben a bordeaux-i dog orrtükrénél nem a fekete szín kívánatos, hanem a szôrszínnel harmonizáló, annál valamivel sötétebb árnyalat. A szôr egyszínû, mahagóni vagy annál sötétebb, apró fehér foltok a mellkason és a mancsokon megengedettek. A szukák marmagassága 58–60 cm, súlyuk legalább 45 kilogramm, a kanok 60–68 cm magasak és legalább 50 kg súlyúak.