Fehér óriás a Pireneusokból

A 450 km hosszú és 150 km széles Pireneusi-hegység választja el a róla elnevezett félszigetet az európai kontinens törzsétôl. Kétharmada Spanyolországhoz, egyharmada Franciaországhoz tartozik. Ez a vidék az ôshazája egy hatalmas, impozáns, fehér kutyának, a pireneusi hegyikutyának. A fajta ôseit a franciák patou-nak hívták. E kutyák feladata volt a gulyákat és nyájakat megvédeni a farkasoktól és medvéktôl, de korabeli feljegyzések szerint ôriztek kastélyokat, várakat és városfalakt is. Például Foix grófja is ilyen kutyákkal ôriztette kastélyait, a patouknak saját ôrházikóik voltak. Sok helyi, de még párizsi múzeumban is látni ún. vasgallérokat, olyan 9 cm széles nyakpántokat, melyekbôl 3 cm hosszú szögek állnak ki; ezeket a kutyák hordták a ragadozók elleni védelemül. A pireneusi hegyikutya kettôs életet élt, hiszen megmaradt rettenthetetlen nyájôrzônek, de évszázadokon át kedvelt kutyája volt az arisztokráciának is, egészen a francia forradalomig.

Ezek a kutyák túlnyomórészt fehérek voltak, kisebb szürke vagy barna foltokkal. Mivel igen hatalmas területen élt ez a fajta, magától értetôdôen nem lehetett teljesen egységes. Egy 1874-es cikk két típus különböztetett meg: A Chien de Pyrénées occidentalt (nyugati pireneusi kutya), mely fôképpen Bagneres-de-Bigorre környékén terjedt el, pofája széles, ajka lelóg, füle kerek, enyhén göndör szôre fehér, fekete foltokkal, és a Chien des Pyrénées orientalt (keleti pireneusi kutya), mely nagy testû, mégis karcsú alkatú, pofája hegyes, füle is hegyes, lehajló. Puha, selymes és vastag bundája hófehér, szürke vagy tejeskávébarna foltokkal, melyek nagyrészt arcán és fülén jelennek meg, utóbbi esetben feketés szemöldöke van, noha szeme körül gyakran mégis fehér marad a szôrzet. Korábban a Pireneusok azon körzetében volt elterjedve, amely Ariege megyével és az Andorrai Köztársasággal határos.

Amikor a XIX. század végén a francia kinológusok hozzákezdtek a pireneusi hegyikutya szabályozott és fajtaazonos tenyésztéséhez, eredeti hazájában már meglehetôsen ritka volt, hiszen jelentôsen lecsökkent a medve- és farkasállomány, így a patou elvesztette eredeti feladatát. Élelmes hegyivezetôk azonban egyfajta élô szuvenírként kezdték tenyészteni a fajtát, mivel a hôforrások miatt a Pireneusok kedvelt üdülôhellyé vált, és a turisták szívesen vittek haza a hatalmas fehér állatokból, hogy otthon a sétányon villoghassanak velük. 1850-ben még Viktória királynô is beszerzett egy Cabas névre hallgató példányt. Persze ezek a „tenyésztôk” nem sokat törôdtek a minôséggel, számukra a legfôbb szempont az volt, hogy tiszta fehér kutyák szülessenek, mert azokat könnyû volt eladni.

A fajta fontos pártfogója volt Theodor Dretzen, aki H. von Bylandt gróf társaságában keresztül-kasul utazta a Pireneusokat, tipikus pireneusi kutyák után kutatva. 360 kutyát mutattak meg neki, de csak hat felelt meg Dretzen elképzeléseinek. A felvásárolt kutyákra alapozta Zaila kennelét. Több mint egy tucat kutyát tartott, egy öreg hegyivadász ôrmester gondozta ôket, naponta három órát futtatva az ebeket. A párizsi kiállításokra lepedôkkel bélelt kocsikban utaztak a kutyák, hogy ne piszkolják be magukat. Ha vidékre mentek, Dretzen két külön kupét foglaltatott kutyáinak, a szállodákban pedig két külön szobát.

A pireneusi hegyikutya hatalmas, impozáns, különleges kisugárzású kutya. Egyes elképzelések szerint a magyar kuvasz is szerepet játszott kialakulásában, mivel a középkorban hatalmas marhacsordákat hajtottak Magyarországról Dél-Franciaországba, és feljegyzések szerint – magától értetôdôen – kutyás pásztorok is kísérték a jószágot.

A pireneusi bátor ôrszem, területe és gazdája védelmére nem kell tanítani, ez veleszületett képessége. Hatalmas termete ellenére mozgékony jószág, és szüksége is van mozgásra. Fontos, hogy családtagként kezeljék és saját területe legyen, amit ôrizhet és védhet. Helyre van szüksége, legjobb számára egy családi ház, bekerített kerttel. Büszke, önálló és intelligens kutya, ha kölyökként kellô mértékben foglalkozunk vele, kiváló kísérônk lesz, póráz nélkül is magunkkal vihetjük bárhova. Nyugodt és finom kutya, de veszély esetén kivillan ereje és bátorsága. Ösztönösen fel tud mérni egy szituációt, és megfelelôen intézkedik, de magas ingerküszöbének köszönhetôen mindaddig nyugodtan figyeli az eseményeket, amíg veszély nem fenyeget. Idegen kutyákkal alapvetôen békés természetû. A kanok magassága 70–80 cm, súlyuk 60 kg körüli, a szukák kb. 45 kg nehezek és 65–72 cm marmagasságúak.