A magyar vizsla

Megszokhattuk már, hogy a fajtaismertetôk egekbe magasztalják az éppen tárgyalt fajtát. Nincs ebben semmi kivetnivaló. Végülis mindenkinek a saját csemetéje a legkedvesebb. A kutya pedig amúgyis a teremtés csodája.

Nincs ez másként a magyar vizslával sem. Mármint a rövid- és drótszôrûvel. Ôk igazából nem is kutyák. Ôk VIZSLÁK. A szépség, nemesség, intelligencia és a túlcsorduló szeretet analógiája is lehetne e szó. De lássuk, hogyan is született!

Honfoglaló eleink, mint harcos, nomád nép, szenvedélyes vadászok voltak. Ûzték, kergették a vadat a nyílt rónán keleti típusú agaraikkal, a csalitos, fedett terepen kopóiké volt a fôszerep. Nem volt ez a vadászszenvedély öncélú. Nem is a hússzerzés volt elsôdleges célja. A vadászat felkészülés a harcra. Meg kell tervezni, fel kell vonulni, a vadat tôrbe kell ejteni, mint majdan az ellenséget. S ügyesedik a vadász is, aki bizony nem nélkülözheti az adott terephez, vadhoz legalkalmatosabb ebet sem. Így esett, hogy e hûséges társaik szintúgy honfoglalók lettek.

Volt közöttük egy nem túl nagy, sárga, olykor egészen világos homokszínû, néha barna, néha foltos jószág. Ez kiváltképpen jó orrával tûnt ki. Addig keresgélt, kutatta nagy lelkesedéssel a vadat – elsôsorban apróvadat – (vizslatott, kajtárkodott), míg fellelte azt, s jelezvén a vadásznak, az idôben felkészülhetett egy jó nyíllövésre. Az elejtett vadat aztán fel is vette s átadta a vadásznak. Jó orránál fogva alkalmatos volt a sebzett vad utánkeresésére is. Következtetéseinket történelmi és néprajzi analógiák támasztják alá. Nos, ez a régen kihalt sárga magyar kopó ôse mai vizslánknak. Megjegyzendô, hogy a többi kontinentális vizsla egy közös spanyol ôsre vezetheti vissza származását, s térnyerésük a középkor végére tehetô, mikor a sörétes puska használata általánossá vált. Látjuk, a magyar vizsla ettôl teljesen eltérô fejlôdési vonal eredménye. Legkorábbi ábrázolását a XII. századi Codex Albensisben csodálhatjuk meg. A pontos, fajtajelleg meghatározására alkalmas rajz egy nyulat álló vizslát örökít meg. Tehát kutyánk már akkor mai vadászati szerepkörében érdemelte ki az ember megbecsülését. Az már csak természetes, hogy kódex irodalmunk egyik legbecsesebb emlékében: Képes Krónikánkban (1358-tól) ismét felbukkan vizslánk ôse. Mivel a miniátor, Hertul fia Miklós tökéletes hûséggel örökítette meg korának viseletét, fegyvereit, bizonyosra vehetjük, hogy az ábrázolt ebek is e kor kutyái voltak. Nem általában kutyák, fajtajelleget mutató kutyák vannak ábrázolva. Több helyen vélhetô, két miniatúrán bizonyos, hogy a kajtárkodó kopó vizsla ôs látható. Mintegy száz évvel késôbb Janus Pannonius így ír: „A vizslákat vagy kajtárkodó kopókat ...”. Ôk a fôúri levelezésben, iratokban emlegetett nyulászó vizslák.

A török megjelenésével felbukkan azok sárga vadászebe, mely a magyarra igen fajzik, ám ez inkább fürjészô „vizsla”. E két fajta keresztezôdésébôl alakul ki végülis az alaptípus. A jó kutyát természetesen nagy becsben tartották, ajándékként is nagy értéket képviselt. 1731-bôl való adat szerint a Zay-Kollonich – féle tenyészetben foglalkoztak komolyan tenyésztésével; igaz, ekkor még gesztenyebarna színûek is voltak közöttük. A XIX. század elsô felére már megállapodottnak tekinthetô a fajta. Gr. Zay Imre emlékezése: „...egy Angliából behozott kannal indult meg a tenyésztés.”. A pointer ekkor még nem létezett, így csak Angliába bevitt spanyol vizsláról lehet szó. Ez elsô említése nyugat-európai vizsla bevonásának a tenyésztésbe. Természetesen a Zay kennelen kívül is létezett a sárga magyar vizsla fehér jegyekkel. 1896-ban Gr. Somssich Pongrácról készült festményen egy zsemlyesárga vizsla is látható.

A XIX. század vége felé megritkul az állomány, s az 1884-ben meginduló törzskönyvezésben hiába keressük a fajtát. Egy-egy versenyen, apróhirdetésben fel-feltûnik, míg végre 1916-ban Thuróczy Tibor a Nimródban felhívást tesz közzé a magyar vizsla megmentése érdekében. 1917-ben 14 db-ot sikerül felkutatni. Törzskönyvezése 1920-ban kezdôdik meg. Elsô standardja 1928. 05. 30-án készült el, ezt ’34-ben módosítják, majd 1936. 06. hóban adja ki az Országos Vizsla Club (OVC), amint azt a Magyar Vizsla Szakosztály tenyésztési irányítója, Puntigam Jenô közlésébôl (A Vadászkutya 1943. 04. 15.) tudjuk. Az FCI 1935-ben jegyzi be a hivatalosan elismert fajták közé.

A II. világháború 85–90%-os veszteséget okozott az állományban. Újra tenyésztése 1947-ben a gödöllôi állami tenyésztelepen indult meg. Az orrjóság javításának érdekében felhasználták a pointert is. Újabb kori sporttenyésztésének történetén végighúzódik az úgynevezett kiállítási- és munkakutya típus problémája. A fajtát tenyésztô, használó ember feladata kell legyen e káros jelenség megszüntetése.

Másik vizsla fajtánk, a „drótos”, már századunk tudatos tenyésztôi munkájának gyümölcse. Szórvány adatok utalnak már a XIX. században is drótos sárga vizslákra, mint a rövidszôrû almokban született természetes mutációkra. Ilyen egyedet említenek 1923-ban a Toponáron megrendezett vizslaverseny anyagában.

A fajta tenyésztése körül az elsô felvetéstôl kezdve élénk vita bontakozott ki a Nimród és A vadászkutya hasábjain. Közben folyt a háború.

Vasas József, hejôcsabai tenyésztô, a fajta egyik megálmodója s szülôatyja az 1943. 05. 20-i Nimródban így ír: „Ezelôtt 10 évvel vetettem fel a kérdést Félix Endrének.”, majd „Ezelôtt 4 évvel elhatároztam, hogy megkísérlem a sárga drótszôrû kitenyésztését.” – tehát, 1939-ben! Félix szerint ez: 1941. Ami bizonyos: Vasas írásban, ’42. 03. 27.-én jelenti be indítványát az OVC-nek. S a munka már folyik. Gresznarik László a Nimród 1942. 03. 10-i számában írja, ô is gondolt a magyar sárga drótszôrû vizsla kitenyésztésére, 1941-ben a kiállításon „Láttam, hogy Vasas József úr megtestesítette elgondolásomat, amikor egy magyar sárga vizsla és egy német drótszôrû vizsla keresztezésébôl bemutatta az elsô magyar sárga drótszôrû vizslát.”. Ez volt Csabai Lidi, kit még ez évben Gresznarik megvásárolt. Tôle származik Dia di Selle. Érdekes, hogy Lidi ’41-es bemutatásáról más forrás nem tud. Dia 1941. 06. 6-án került bemutatásra, tulajdonosa Losonczy Gyula.

Az OVC a kezdetektôl tudomásul vette a fajta kitenyésztésére irányuló munkát, ám az egyes képviselôi részérôl megnyilvánuló magatartás nem mindig volt „egyértelmû”. Ám a fajta alighogy megszületett, a háború máris megtizedelte a csekélyke populációt. Ennek maradékaiból kezdi újra a tenyésztést Vasas az 1947-ben Hejôcsabán felállított állami tenyésztelepen. A Csabai és a Selle kennel mellé bekapcsolódik a munkába Br. Bornemissza-Haraska és Kolomán Slimák-Povázia tenyészete.

Az FCI 1966-ban ismeri el önálló fajtaként. Veszélyeztetett, még nem teljesen megállapodott fajtánk. A fej és a szôrminôség tekintetében még sok munka vár a tenyésztôkre. Némileg erôsebb csontozatú, ellenállóbb fizikumú, mint rövidszôrû társa.

Szóval, milyen is a magyar vizsla?

Nyugodtan állíthatjuk, a vizslák között a legintelligensebb, gazdájához leginkább kötôdô, legsokoldalúbb. Szépségével, ragaszkodásával, szinte bárkit képes levenni a lábáról. Nyugodt vérmérséklete, emberszeretete révén bátran ajánlható lakásban tartásra is, fôként a rövidszôrû. A drótos inkább vadászok kezén van, kedvencként nem terjedt el. Ám legyen bármilyen rövidszôrû is, VADÁSZEB, akinek legfôbb örömforrása mégiscsak a vadászat. Aki látta vágtából szoborrá dermedni, vagy sebzett kacsa után vízbe vetôdni, esetleg embermagas gazosban fel-felugorva dolgozni – mert közben a gazdira is figyelni kell! –, ezt az élményt aligha felejti el.

Kifejezetten jóindulatú, kissé érzékeny lelkületû, a durvaságot nem viseli el. Igaz ez a némileg keményebb drótszôrûre is, aki azért egész habitusában magyar vizsla kell legyen.

Vizsláink lényegét legtömörebben a vadász-szájhagyomány fogalmazza meg: „A német vizsla magának vadászik (az angol is!), a magyar vizsla a gazdájának.”.

Nem lehet persze mindenki vadász, aki szereti a vizslát.

Van viszont számos kutyás sport, amit nagy élvezettel lehet vele ûzni. A lényeg a testi és lelki mozgatáson, a szeretetteljes foglalkozáson, bizalmon van.

Kutyával élni életforma. Vizslával különösen. Nála éberebb megfigyelônk, lelkesebb családtagunk, aligha akadhat. Empátiája végtelen. Mikor várakozásteli tekintetét ránk függeszti a bizalom és szeretet mindent betöltô melegségével, mit számít az, hogy a perzsán kicsit koptatta a körmeit? Hogy kilakik a kedvenc fotelünkbôl? De hát mi ülhetünk máshová is. Ô onnan lát jól minket. Lehet persze nevelni. Okosságuk révén, hozzáértéssel, nem is nehéz. A buktató e téren éppen intelligenciájukban keresendô. Biztosítsunk neki elfoglaltságot. Tekintsük partnerünknek, megbízható társnak, nyugodtan beszéljük meg vele problémáinkat. Nem fog kiadni, ô benne soha nem fogunk csalatkozni. Abban azért ne reménykedjünk, legyen bármilyen nagyszájú is, hogy a betörôt feltartóztatja, hacsak nem egy kis játékért, simogatásért!