Reneszánsz kövület

Bemutatjuk az olasz vizslát

Mintha egy masztiffot kereszteztek volna egy vizslával – gondolhatnánk, elôször megpillantva a bracco italianót. Pedig szó sincs róla: az olasz vizsla egyike a legôsibb vadászkutyáknak, sôt azon régi fajták egyike, melyeknek sikerült csaknem teljesen megôrizniük ôseik tulajdonságait. A középkor óta ismert fajta; akkoriban fôleg Olaszország északi részére volt jellemzô. A fehér-narancs színû változatot elsôsorban Piemontban, míg az arany-barna egyedeket Lombardiában tenyésztették, így a színváltozatoknak megfelelôen használták a piemonti illetve lombard vizsla elnevezést is.

A reneszánsz Itáliában a nemesség köreiben igen nagyra becsülték a bracco italianót; a híres Gonzaga és Medici család is foglalkozott a fajta tenyésztésével. Gyakran ajándékoztak tenyészpárokat spanyol és francia arisztokratáknak. Az 1800-as évektôl a fajta népszerûsége csökkent, napjainkban szinte csak hazájában igazán elterjedt. Érdekesség, hogy az idei világkiállítás legszebb kutyája éppen egy olasz vizsla lett. Sajnos sokat levon a dolog értékébôl, hogy a kiállítást Milánóban rendezték - bár természetesen így is növeli a fajta népszerûségét ez a Best in Show cím. Aki egy bracco italiano-kölyköt szeretne otthonába fogadni, annak nem kell messzire mennie, ugyanis már hazánkban is található néhány példány.

Az olasz vizsla megjelenése egyszerre erôteljes és harmonikus. Magatartása figyelmes, járása könnyed, ügetése könnyû, nyújtott. Komoly, kedves, értelmes kutya, mindenféle vadászatra alkalmas. Igen szorgalmas segítôje a vadásznak. Kereséskor fejét aránylag magasan hordja. Súlya és magassága viszonylag tág határok – 25–40 kilogramm és 55–67 centiméter – között mozog. Bôre vastag, de mégis finom. A szem külsô sarka mögül könnyed ránc indul; enyhe lebernyeg megengedett. A bracco italiano színe lehet fehér, kisebb-nagyobb, sötétebb-világosabb narancs- vagy ámbraszínû foltokkal, s lehet halvány narancs- vagy gesztenyeszín pontokkal szórt (spriccelt) is.

Feje jellegzetesen szögletes, igen kifejezett nyakszirtcsonttal. A stop kevésbé hangsúlyos. A fej akkor arányos, ha a tarkótól az orrhegyig mért távolság felezôvonala egybeesik a szem legkiemelkedôbb részével. A fül jól fejlett, a szem fölött tûzött, elôrehúzva vége eléri az orrtükör oldalát. A szem nem mélyen ülô, de nem is kidülledô. A nyak inkább rövid, de az egész testtel arányos, a torkon könnyed lebernyeggel. Igen érdekes az olasz vizsla hátvonala: a törzs felsô kontúrját két vonal alkotja, melyek egyike csaknem egyenesen lejt a martól a 11. hátcsigolyáig, a másik, ívesen, könnyedén lejt a fartól ugyaneddig a csigolyáig, és itt egyesülnek az ágyék vonalában. A farok egyenes, igen enyhén elvékonyodó, vízszintesen vagy könnyedén leeresztve hordott; 15–25 centméterre kurtítják.