Bob-tail: csonka farok

Szôrös szépség

Egy ápolt szôrzetû bobtail lenyûgözô látvány, nem lehet közömbösen elmenni egy ilyen különleges és impozáns lény mellett. Mindez a csodálat azonban hidegen hagyja a bobtailt, ô csak gazdájáért és családjáért lelkesedik, idegenekkel szemben inkább bizalmatlan, de legalábbis közömbös. A fajta jelenlegi külleme alapján nem is gondolnánk, hogy a bobtail vagy más néven old english sheepdog eredetileg rettenthetetlen juhászkutya volt, melynek nemcsak az állatokat kellett kiválóan terelnie, de egyben a veszedelmes ragadozóktól is neki kellett megvédenie a rábízott jószágot. Anglia, Skócia és Wales területén számtalan nagytestû, bozontos szôrzetû juhászkutya élt és dolgozott a marhacsordák mellett, így a korabeli leírások sokáig egyaránt illettek a bobtailre és a bearded collie-ra is. Vero Shaw 1881-ben megjelent átfogó kutyás mûvében, a The Illustrated Book of the Dog-ban még nem szerepel a bobtail, csupán a collie részletes leírása végén említ a szerzô egy „stuccos farkú skót juhászkutyát”, mely nem hasonlít a collie-ra, hanem annál erôteljesebb, mélyebb mellkasú, szôre pedig hosszú és bozontos. Shaw szerint ez a collie-típus nagyon jó terelôkutya volt, szerinte akkoriban egy Price nevû úrnak voltak a legjobb ilyen kutyái. Price kutyái szôrzetét keménynek és ellenállónak írta le, mint a „vásárosok gyékénye.” A századfordulón Anglia délkeleti grófságainak és Wales északi területeinek terelôkutyái nem túlságosan különböztek egymástól, talán csak annyiban, hogy az angol kutyáknak rövid volt a farkuk – a bobtail szó szerint csonka farkat jelent –, ez azonban nem öröklött tulajdonságuk volt, hanem egyszerûen gazdáik kurtították kutyáik farkát. Ezt indokolta, például az a tévhit, hogy a farkhegyi ideg megléte növeli a veszettségre való hajlamot. Az viszont már nem volt tévhit, hogy a kurtított farkú kutya kevésbé fordulékony, így nem is olyan jó vadász. A földbirtokosok sokáig megkövetelték a parasztoktól kutyáik farkának csonkolását, hogy ne lehessenek sikeres vadorzók. Mindezek mellett egészen a XVIII. századig a csonkolt farkú kutyák adómentesek voltak, mert akkoriban farkanként kellett az adót fizetni.

De visszatérve a fajta történetére, érdekes, hogy bár a különbözô juhászkutyák még alig különültek el egymástól, már meghatározták a bobtail egyik jellegzetességét, miszerint háta a martól átlósan emelkedik. A modern-kori tenyésztôk, akik már elsôsorban küllem, és nem használhatóság alapján szelektáltak, az 1860-as években figyeltek fel a bobtail-re. Angliában kiállításon elôször 1865-ben szerepelt a fajta, az 1873-as birmingham-i kiállításon pedig már önálló osztályban mutatkozhatott be. Az Angol kennel Klub 1877-ben regisztrálta az elsô bobtaileket „Sheepdog, short tailed, english” (juhászkutya, rövid farkú, angol) megjelöléssel. Érdekesség, hogy az elsôként regisztrált két kutyát egyaránt Bobnak hívták, az egyik F. Aggriss, a másik Blanfdord grófjának tulajdona volt. Tenyésztôjük és származásuk nem ismert. A fajta megnevezését 1890-ben változtatták old english sheepdogra.

A faja megtartásában és nemesítésében alapvetôen három tenyésztô játszott meghatározó szerepet: dr. Edward Kerr, Freeman Lloyd és Arthur Tilley. Nehéz volt tipikus ebeket találniuk, hiszen addig csak farmerek foglalkoztak a fajtával és számukra a kutyák munkája volt az elsôdleges szempont és érték, nem külsô. Az elsô hivatalos fajtaleírást Freeman Lloyd dolgozta ki, majd dr. Kerr kiegészítései után fogadta el a Kennel Klub 1890-ben. 1888-ban már önálló fajtaklubot alapítottak a bobtailkedvelôk. Így 1894-ben már mint Anglia grófságaiban jól ismert kutyát említik a bobtailt; a legtöbb példányt a midlandi és a déli területeken találni, ahol marhahajcsároknak segédkeztek. Ebben az évben a liverpooli kiállításra már a fajta egészen sok képviselôjét nevezték. A tenyésztés kezdeti idôszakának felkapott fedezôkanja volt a Sir Cavendish nevû bobtail, aki 1887. május 29-én született, és anyjától csonka farkat örökölt. Fogalommá vált Florence Tilley tenyészete is, aki a híres Shepton kennelt apjától, Arthur Tilley-tôl vette át. Az amerikai bobtail-tenyésztés az innen származó kutyákra épült, s már egészen korán, 1905-ben megalapították a nemzeti fajtaklubot az Államokban.

Bár napjainkban a bobtailnek már nem kell marhacsordák mellett dolgoznia, viselkedését még mindig ôsei tulajdonságai jellemzik: öntudatosság, rettenthetetlenség, erôs személyiség. A bobtail kölyök eléggé féktelen jószág, ezért nagy türelem kell a neveléséhez. Az unalom szó számra ismeretlen! A felnôtt bobtail már jóval nyugodtabb, kimondottan kellemes társ. Türelmes a gyerekekkel szemben is, otthon órákig elheverészik, senkit sem zavarva jelenlétével. Kint a szabadban viszont boldogan rohangál, idôs korára is megôrzi játékosságát. Képezhetô, tanítható kutya, de sok helyzetben önállóan dönt, ha erôszakkal kényszerítik, hogy akarata ellenére cselekedjen, könnyen megmakacsolja magát. Gazdájának hûséges társa, idegenekkel szemben inkább közömbös, sôt bizalmatlan.

A bobtail kölykök fekete-fehér színûen születnek, kb. 12 hetesen kezdenek el a fekete területek szürkülni. 6–9 hónapos korra már általában teljesen kiszürkülnek, de a végleges színezet csak 2–4 éves korra alakul ki. A felnôtt kutya nem lehet fekete, sôt a barna szín sem kívánatos.

Bár csodálatos fajtáról van szó, és igen könnyû beleszeretni egy bobtailba, azért a kölyök megvétele elôtt nem árt néhány gyakorlati problémát átgondolni. Mivel igen dús, hosszú szôrû fajtáról van szó, kutyánk a szôrzet minôségétôl függôen hetente két-három óra ápolást igényel. (Kiállítási példánynál ennél jóval több idôt vesz igénybe a kutya felkészítése.) A mancsok, a lábak dús szôrzete kiválóan alkalmas a piszok felszedésére, így egy bobtail jelenléte a takarításra fordított idôt is megsokszorozza. Ettôl eltekintve viszont aligha kívánhatunk magunknak kellemesebb családi kutyát, mint a bobtail. Gyerekekkel szemben valóban példátlanul béketûrô, fáradhatatlan játszópartner, rettenthetetlen testôr, ráadásul akkor sem reagál agresszívan, ha a kicsik a szôrét húzzák vagy az orrát tapogatják.