dandie dinmont terrier
2006.07.21. 16:33
A dandie dinmont terrier az egyetlen olyan kutyafajta a világon, mely egy irodalmi alkotásnak köszönheti nevét. Sir Walter Scott „Guy Mannering” című regényében szerepel egy Dandie Dinmont nevű birtokos, aki a könyvben hat rettenthetetlen terrier gazdája: Old Pepper, Old Mustard, Young Pepper, Young Mustard, Little Pepper és Little Mustard alkotta a falkát. A kutyanevek a dandie dinmont terrier ma is létező két színváltozatára utalnak. Ezeket a jelöléseket egyébként már jóval Walter Scott regényének megjelenése előtt használták az angol-skót határvidéken...
Walter Scott négylábú hőse
Rendhagyó terrier Skóciából
A dandie dinmont terrier az egyetlen olyan kutyafajta a világon, mely egy irodalmi alkotásnak köszönheti nevét. Sir Walter Scott „Guy Mannering” című regényében szerepel egy Dandie Dinmont nevű birtokos, aki a könyvben hat rettenthetetlen terrier gazdája: Old Pepper, Old Mustard, Young Pepper, Young Mustard, Little Pepper és Little Mustard alkotta a falkát. A kutyanevek a dandie dinmont terrier ma is létező két színváltozatára utalnak. Ezeket a jelöléseket egyébként már jóval Walter Scott regényének megjelenése előtt használták az angol-skót határvidéken.
A dandie dinmont az egyik legrégibb terrierfajta, már jóval jelenlegi neve elnyerése előtt önálló fajtaként létezett; mint ilyet, 1700 körül említik először. A XIX. század elejéig a különböző terriertípusokat leginkább csak egyszerűen terrierként emlegették, esetleg valamilyen jellegzetes küllemi tulajdonságot fűztek az elnevezéshez, pl. durvaszőrű vagy rövidlábú terrier. Valószínűleg a dandie dinmont volt az első olyan terrier, melynek saját, külön nevet adtak, és amely nem csupán a fajta származási területére utalt. Miután 1815. február 24-én megjelent Sir Walter Scott regénye, az emberek hamarosan azzal büszkélkedtek, hogy nekik is olyan terrierjeik vannak, mint a könyvben szereplő Dandie Dinmontnak, és kutyáikat Dandie Dinmont terrierjeiként, azaz Dandie Dinmont’s terriereknek nevezték; a birtokviszonyt jelölő „s” idővel elkopott, így nyerte el a fajta jelenleg is használatos nevét.
Állítólag annak idején az Allan család Rotbury-ből rendelkezett a legtisztább vonalú olyan terrierekkel, melyek a mai dandie dinmont közvetlen őseinek tekinthetők. A család feje, Piper 1704-ben született Bellingham-ben. Kutyái jó hírnévnek örvendtek a megyében. A környék nemesei gyakran kibérelték ezeket a kutyákat, ha túl sok rágcsáló szaporodott fel a birtokaikon. Egyszer az egyik terrier annyira megtetszett Northumberland hercegének, hogy egy egész birtokot ajánlott fel érte, adómentesen. Piper Allan azonban gondolkodás nélkül visszautasította a nagyvonalú ajánlatot, mintsem megváljon Hitchem nevű kutyájától. Azért más kölyköket az Allan család is eladott, például egy James Davidson nevű birtokosnak is, aki a regénybeli Dandie Dinmont gazda modelljeként szolgált. Sir Walter Scott utazásai során sok olyan birtokossal találkozott az angol-skót határvidéken, mint a regényben leírt Mr. Dandie Dinmont. Ezek az emberek durva, nyers modorú, de őszinte, hűséges, vendégszerető és nagylelkű házigazdák voltak. James Davidson Lord Douglas bérlőjeként egy vadregényes hindlee-i birtokon élt a Teviotdale hegységben, közel Liddesdale-hez, ahol a folyók és patakok szétválnak, hogy a keleti vagy nyugati tengerpart felé folytassák útjukat. Davidson szenvedélyes vadász volt, különösen a rókavadászatot kedvelte. Akárcsak a híres skót írónak, neki is voltak rövidlábú terrierjei, melyeknek később a névadójukká vált. Egy magasrangú angol nemeskisasszony Walter Scott könyvét elolvasva, levelet írt a bírtokosnak, hogy kutyát szeretne tőle. A hölgy a levelet Mr. Dandie Dinmontnak címezte! Sorai azonban így is eljutottak Davidsonhoz, aki büszkén teljesítette a levélíró kérését, ami őt magát és kutyáit is széles körben ismertté tette. James Davidson 1820-ban halt meg, így az angol kiasasszony valószínűleg a nála született utolsó alomból jutott kiskutyához. Oxnami sírkövén a Dandie Dinmont név is szerepel.
Sok mai fajtával ellentétben, a dandie dinmont terrier alig változott az elmúlt évszázad során. Egy 1770-es Gainsborough festményen Buccleuch harmadik hercege látható kutyájával, mely alig különbözik napjaink dandie dinmont terrierétől. Ez a nemesi család egyébként sokáig hű maradt a fajtához. Korabeli feljegyzések szerint az ötödik hercegnek is volt többek között egy bors színű, Vixen nevű kutyája, akit egy R. Pringle nevű úr tenyésztett.
A dandie dinmont terrier eredetét illetően három főbb elmélet is létezik. J.H. Walsh és Thomson Grey szerint a kontinensről érkező vándorcigányok tacskóinak és a határvidék helyi terrierváltozatainak „gyümölcse” a dandie dinmont terrier, míg egy másik teória szerint – a dandie kopós faroktartására és fülének tűzésére hivatkozva – ezek a tacskók talán inkább otterhoundokkal és welsh rókakopókkal keveredhettek. A legtöbb hívet a „fajtatiszta” eredetelmélet vallja magáénak, valószínűleg azért is, mert két híres szakértő, E. Bradshaw-Smith és Charles Cook is nyilvánosan cáfolta az első két elméletet a XIX. század végén megjelent műveikben. Szerintük ősi, helyi terrierfajtáról van szó.
A XIX. század közepén a társadalom minden rétegében nagyon kedvelt kutyává vált a dandie dinmont terrier, még a számos fajta életében jelentős szerepet játszó Viktória királynő is kapott egy kölyköt ajándékba férjétől, Alberttől. 1876-ban, a skóciai Melrose-ban megalakult a Dandie Dinmont Club, mely a legrégibb, folyamatosan működő kinológiai klub a világon. Ebben az évben fogalmazták meg a hivatalos fajtaleírást is, miközben sokat vitatkoztak a tenyésztők a kívánatos méretet illetően, hiszen akkoriban még elég nagy különbség lehetett két egyed mérete között. Vadászkutyáról lévén szó, különböző feladatokra más-más méretű példányokra volt szükség. A kisebbekkel például menyétre, a nagyobbakkal rókára és borzra vadásztak. Az 1880-as évek dandie dinmont terrierjének súlya 10 és 40 font között mozgott (kb. 4,5–18 kg). A standard végül 14–24 font közötti súlyt írt elő, melyet 1921-ben 18–24 fontra változtattak. Ezt a módosítást leszámítva, a dandie dinmont terrier standard nem változott több mint 100 éven át. (Az Amerikai Kennel Klub kivételével, mely némi változtatásokat és kiegészítéseket eszközölt, világszerte ezt a fajtaleírást fogadták el és használták. Az 1980-as években azonban a brit fajtaklubokat felkérték, hogy alakítsák át a standardeket egy új, központi formátumnak megfelelően. Ebből az alkalomból a Dandie Dinmont Club élt a lehetőséggel, és 1987-ben némileg módosította a fajtaleírást, melyet automatikusan, az FCI szabályainak megfelelően minden tagország átvett. Egyedül – a nem FCI-tag – Kanada ragaszkodik mind a mai napig az eredeti, több mint 100 évvel ezelőtti megfogalmazáshoz! A kanadai Salismore kennel tulajdonosa, Phyllis Salisbury szerint a dandie dinmont terrier fajtaleírás a legfinomabban, legjobban fogalmazott standard a világon.
A dandie dinmont az egyenes vonalak határolta átlagos terrierekkel ellentétben mindenütt csupa ív és görbület. Menyétszerű teste, szőrzete, végtagjai kiválóan alkalmazkodtak a határvidék mostoha körülményeihez és rábízott feladathoz: köveken és tövises aljnövényzeten át, akár a kotorékba is behatolva, megtalálni és elpusztítani rókát, borzot, menyétet vagy vidrát. A kis görbelábú terrier a kopók és nagyobb vadászkutyák számára megközelíthetetlen rekettyésben, sziklák között is képes volt nyomába eredni a vadnak, és kellő bátorsággal rendelkezett, hogy a nálánál nagyobb és erősebb ellenfelet is megtámadja. Lelkesen és hatékonyan látta el munkáját, minimális zajt csapva, miközben a mostoha terepen szőrzete is kiválóan védelmezte a fürge vadászkutyát. Walter Scott így jellemezte a dandie-t: „Skócia domboldalain alakult ki, a szürke köd formálta testét, egy köteg zuzmó bóbitáját, kampós boróka mellső lábait és nedves földiszeder orrát.”
A dandie dinmont terriert sok más terrierfajta kialakításában felhasználták. A nyilvánosság figyelme egyre inkább az újabb és újabb fajták felé fordult, Sir Walter Scott négylábú hőséről csupán a fajta lelkes hívei nem feledkeztek meg. Napjainkban sem tartozik a népszerű fajták közé, pedig igazi „nagykutya” kis lábakon: méltóságot és tartózkodást ötvöz hűséggel és szeretettel. Bátor, élénk, barátságos, egy vidéki birtokon és egy városi lakásban egyaránt feltalálja magát és a legkisebb jelre is gazdája segítségére siet. Fáradtságot, rossz időt nem ismer, s ritkán hallani a fájdalomtól felnyüszíteni. Alapjában véve nyugodt kutya, de ha valami kihozza a sodrából, ördögként képes küzdeni. Gazdája kétlábú barátai iránt visszafogott, de állandó érdeklődést mutat; a családban hajlamos egyetlen főnököt választani magának. Olykor kissé makacs, vagy legalábbis olyan kutya benyomását kelti, akinek saját célkitűzései és elképzelései vannak.
A dandie-t két színváltozatban tenyésztik. A bors a sötét kékesfeketétől a világos ezüstszürkéig váltakozik, de a középső árnyalatok részesítendők előnyben. A test színe a vállon és a csípőn kifejezettebb, és fokozatosan megy át a végtagok és a mancsok színébe. A bóbita dús, ezüstös fehér színű. A mustár a vörösesbarnától a fakó őz-vörösig váltakozik. A bóbita dús, krém-fehér színű, a végtagok és a mancsok színe sötétebb, mint a fejszőrzeté. Mindkét színváltozatnál a végtagok zászlóinak színe határozottan világosabb, mint a végtagok mellső részének színe. Néhány fehér szőrszál a szügyön, illetve fehér körmök megengedettek. Fehér mancsok nem kívánatosak.
|